Ez vicces lesz, de komolyan. Kurvára féltem, hogy mi van, ha megtalál minket valami maffia vagy gengszterek, megölnek, elrabolnak, megfenyegetnek, így az első napokat otthon bezárkózva töltöttem és gondolkodtam, hogy miként kell nekiállni a dolgoknak.
A pénz mennyiségéről nem beszélnék, úgy képzeljétek el, hogy az ötöslottó főnyereménye zsebpénz. Befosnátok amúgy. Gondoltam előbb befektetni kellene, aztán adományozni a jól alvás érdekében - bazdmeg, nem te dolgoztál meg a pénzért és kapod ingyen, ez nálam lelkiismeret furdalást okoz. Faterral kitaláltam, hogy vegyünk fasza lakásokat, mondjuk tízet vagy tizenötöt és azokat adjuk ki. Első lépés pipa, ezután X milliónként kössük le őket kurvára különböző bankoknál, hadd kamatozzon. Második lépés pipa. Olyan papírkötegem van ezekről, hogy széfben tárolom őket. Tehát úgy állunk, hogy vettünk 12 lakást és kiadtunk az első héten 7-et és raktunk a bankba egy zsák pénzt, hogy nehogy csődbe menjünk (képtelenség).
A családom nem nagy, de vannak szegényebb tagok benne, anyukámmal személyesen odamentünk mindenkihez és adtunk nekik egy leheletnyi összeget mindenkinek, akivel eddig alig beszéltem azzal most órákat dumáltam (ki a faszom gondolta volna). Telefonszámcsere és tűnés innen, nehogy pénztárcának higgyenek akiknek adakoztunk és zaklassanak ezek után (logikus nem igaz?).
Béreltem egy kamiont (!!!), egy nyergesvontatót és televásároltam konzervekkel, ételekkel, italokkal, ajándékokkal egy nagykerből. Egy külön történet ahogy ez lezajlott, a nagyker tulaja jött ki személyesen kezet fogni velem, hogy köszönjük a vásárlást és várnak vissza legközelebb. Lezajlott a kamionrakodás, bepattantam az anyósülésre (soha nem ültem még kamionban, akkora élmény volt nekem, dudáltam, ugráltam az ülésen örömömben, persze a sofőr rosszallóan nézett rám) és elindultunk egy intézet irányába ahol szegény gyerekek vannak. Három óra kamionozás után megérkezve, az első dolgom az volt, hogy hívja ki a főnököt, hoztam egy kis elemózsiát a gyermekeknek. Névtelen adományozás, személyesen vezényeltem és pakoltam le a cuccot a nyergesről, kurvára megfenyegettem a főnökasszonyt, hogy csakis a gyerekeknek adják oda ezeket. Nem eladni, nem hazavinni, nem elásni, a gyerekeknek mindent! Természetesen kikérte magának, amit megértek akkor, ha nem ilyen a cég, illetve a legjobb védekezés a támadás abban az esetben, ha simlisek lennének. Fater persze jól hátba veregetetett, hogy ez egy szép gesztus volt, így kell ezt tenni. Nem utalni kell a pénzt nekik, hanem így levinni személyesen az adott értékeket (nekik ez a legnagyobb érték, higyjétek el). A szemem könnybe lábadt azoktól a szempároktól, ahogyan ezek az árva gyermekek néztek. Komolyan mondom el kellett vonulnom a kamion mögé, mert meghatódtam, a legszebb az egészben, hogy én tettem ezt velük. Nem kell a köszönöm, a "jajj de rendes a főnöke" és hasonló üres szavak, elég az ahogyan ezek a szegény fiúk és lányok nézték a kincseket.
Ezt muszáj lesz havonta egyszer megismételnem, más ás más intézménnyel.
Otthoni családi ebédnél tanácskoztunk: "több mint egy hónapja megvan ez a pénz, befektettünk, adományoztunk, de magunkra nem költöttünk" és milyen jól érezzük magunkat ugye. No, felálltam az asztaltól, rácsaptam az asztalra: "anya, apa......... - benyúltam a farzsebembe egy papírért és elővettem egy tollat - most kaptok ennyi pénzt - ráírtam a papírra - és elmentek nyaralni xxxxxxxx-be és akkor jöttök haza, ha már túlpihentétek magatokat és unatkoztok, ja és nincs DE.
Anya ragaszkodott ahhoz, hogy menjek én is, de lemondtam, miszerint 5 éve nem voltak sehol kettesben, most rájuk fért. Orromra lett kötve, hogy ne csináljak baromságot, ne vegyek Bugatti Veyron-t (picsába) és kurvára vigyázzak (bár ismernek, nem kenyerem a magamutogatás).
A boltunkat bezártuk, kiírtuk, hogy szabadság miatt zárva, hozzávetőleg 1 hónap múlva nyitunk (bizarr nem igaz?).
Megbeszéltük, hogy a legtöbb gazdag unatkozik, miért? Egy év alatt mindent megtesznek amire vágytak és nem dolgoznak, nem tevékenykednek csak semmit tesznek. Kerestem magamnak egy munkát ahova bármikor felvesznek, kőművessegéd lettem, bejelentve napi 3000 forinttért 10 óra munka. Szüleim külföldre mentek nyaralni én dolgoztam a munkásiparban, keményen. Elhatároztam, hogy megyek veszek magamnak ruhákat, mert már rongyosak a régiek.
Munka után, megfogtam egymillió forint készpénzt (igen leírom, köcsögség, de leírom) és elindultam tömegközlekedéssel egy bevásárlóközpontba (egy kocsink van, az meg külföldön volt). Nézelődtem a kirakatoknál, mikor megpillantottam egy remek "szettet" egy próbababán, beosontam a butikba, hogy elvinném még a bábut is. Az eladócsajok baltaarccal méretet kérdezgettek és hozták is a méreteimben a ruhadarabokat. Egy kurva mosoly sem volt az arcukon, pedig próbáltam vicces lenni (tudom, néha fárasztó, pedig higyjétek el akin látom, hogy nem vevő erre a humorra akkor másikkal próbálkozom, ha az sem megy, befejezem), de nem vették a lapot. Felöltöztettek, sétálgattam a cipőben, a nadrágban és a pólóban, de furán éreztem magam, nem az én stílusom. Leszarom, marad. Persze, le sem vettem magamról, mondtam nekik, hogy elvitelre csomagolják staneclibe a régi szettemet. Ismét egy kibaszott mosoly sem, most már kezdtem begurulni, de elszámoltam háromig. No akkor fizetnék más nem kell, 74.900 forint lesz, fogtam 4 darab 20 ezrest és letettem szépen az asztalra ezzel a megjegyzéssel: "nem kérek vissza, de csak mert ily' sok mosolyt kaptam". Gyerekek, ezek a lányok hosszában a boltbejáratáig a földre feküdtek, hogy rajtuk lépdeljek ki. Gondoltam magamban, hogy nem hiszem el, hogy ez a kurva pénz ennyit számít. Szarul is éreztem magam, ennyi pénzt három kurva ruháért elbaszarintani, de végülis telik rá NA.
A következő megálló a neves parfüméria volt, a "duglás". Itt vettem 5 ugyanolyan parfümöt, mert az a kedvencem, persze 100 miliset, hogy legyen mit fújkálnom magamra. Anyukámnak vettem szemceruzát, hogy meglepjem mikor hazaér (amennyi volt a boltban, mindet elhoztam), megint fizettem egy vagyont. Megérte, van ruhám már és illatos is leszek egy darabig.
Most jön az anyázás gyerekek, kéne egy autó... folyt. köv.
